Duncan Shelley: Az elme gyilkosai
Alapvetően két nagy világkép alakult ki a történelem során: az egyik azt állította, hogy a fizikai univerzumot nem fizikai erők uralják és tartják mozgásban, a másik azt mondta, hogy semmi más nem létezik, csak és kizárólag a fizikai univerzum. Az egyik a lélekhit, a másik az agyaghit, azaz a materializmus. A lélekhitből két világkép lett? Az istenhit, és a reinkarnációban, a lélek szakadatlan újjászületésében való hit. A materializmus nem osztódott tovább, lévén, hogy minden tekintetben végletes és végleges.
Materializmusban hívő emberektől, például pszichiáterektől és pszichológusoktól lehet hallani, hogy a lélekbe vetett hit mögöttes oka a haláltól való félelem. Ám ezt a kijelentést érdemes alaposabban is megvizsgálni.
Egy közös vonás van az istenhitben, a lélekvándorlás hitében és a materializmusban: a halál. A halál a közös nevező, ebben egyeznek meg, ez az, ami mindháromban megtalálható. A különbség, méghozzá gyökeres különbség annak felfogásában van, hogy a halál beállta után mi következik.
Az istenhit azt mondja ki, hogy miután a test meghal, a lélek Isten színe elé kerül, ahol számot kell adnia mindenről, amit csak tett. Istent pedig nem lehet átverni, az ember nem találhat ki mentségeket, nem beszélhet félre, hiszen Isten mindentudó, és egyszerűen csak ránéz, és az előtte lévő lélek tettei azonnal megmérettettek. Az emberi érveknek itt nincsen semmi haszna. Nincsenek szubjektív indokok, nincsenek mentségek. Minden fekete és fehér, semmi sem szürke – miden olyan, mint valójában. És Isten megítéli a lelket: megjutalmazza jóságáért vagy megbünteti, ha arra szolgált rá. A jutalom és a büntetés is örökre szól.
A reinkarnációban való hit azt mondja ki, hogy miután a test meghal, a lélek újjászületik egy másik testben, de lényegében ugyanebben a világban. Az ember abból hal ki, amibe később visszaszületik. Így tehát, ha valaki éhínséget hagyott maga után, éhínség várja, amikor visszatér. Ha háború marad nyomában, háborúba születik. Ha őrjítő bűnözés, akkor abba. Ha ökológiai katasztrófa marad utána, amikor távozik, abba tér vissza. Lényegtelen, hogy az ember maga okozta-e azt a dolgot, vagy csak hagyta olyannak: abba fog visszaszületni. Itt sincs semmi szubjektivitás, nincsenek mentséget, sem dörzsölt ügyvédek, sem semmiféle kibúvó. Ami marad, amikor távozik, az lesz következő életében a sorsa.
A materializmus azt állítja, hogy miután a test meghal, nem történik semmi. Tökéletesen lényegtelen a halált követő események szempontjából, hogy az ember milyen életet élt. Nem számít, hogy milliók haláláért felelős-e vagy milliók életét mentette-e meg, a halál ugyanolyan, és ami utána következik, az is. Nincs jelentősége magának az életnek, miután bekövetkezik a halál. Az ember kieszelhette a nácizmust, központi szerepet játszhatott a Föld szennyezésében – mindez egyáltalán nem számít. Ha a szív megszűnt dobogni, a felelősségnek vége.
A három világkép egyetért abban, hogy halál van, de nem ért egyet abban, hogy mi történik, miután lezajlott a halál folyamata.
Az istenhit azt mondja, hogy bármit tettél is, azzal el kell számolnod, méghozzá magának Istennek. A reinkarnációban való hit azt mondja, hogy bármit tettél is, azt végső soron magadnak és szeretteidnek tetted, mert mindannyian ugyanide jöttök vissza. A materializmus pedig azt mondja, hogy bármit tettél is, az nem számít.
Nos, vajon mihez kell a legkevesebb bátorság?
Az Istennek való számadáshoz?
Vagy a visszatéréshez?
Vagy a semmihez?
Utolsó kommentek